A Gyermekrák Alapítvány körül kirobbant, immár politikai magasságokba csapó botrány hullámai kiváló alkalmat jelenhetnének adórendszerünk egyik ellentmondásos szeletének újragondolására. Megjelent: Heti Válasz Online, 2013. december 23.
„Én az adóm egy százalékát az APEH-nak ajánlom fel, de annál egy fillérrel sem többet” juthat eszünkbe a kabarétréfa kitétele az egyik legsikeresebb egyszázalékgyűjtő alapítvány minapi botránya kapcsán. „Itt a tavasz, mert megint tele a város a kopasz kisfiús plakátokkal”, szól a tárgykörhöz csatlakozó másik adoma, és az embernek valami miatt még sincs kedve a dolgon nevetni. A „valami” pedig a közbizalom legteljesebb hiánya, amelyet kis hazánkban – hála a demokratikus alapjogoknak – oly nagy sikerrel rontott porrá az elmúlt két évtizedben egymással versengve a politika és a sajtó.
Persze, a kopasz kisgyerek azóta már – hál’ Istennek – kicsattan az egészségtől, Amerikában testépítő, az apukája, az alapítvány főnöke meg hatalmas budai villájában dúskál a javakban. Miközben…, és most hosszan sorolhatnánk akár csak a hazai gyermekgyógyászat pénzügyi nehézségeit, panaszolhatnánk az egészségügyi várólisták hosszát, a gyógyítók anyagi nyomorúságát. Természetesen, mint vagyonosodási vizsgálatokban, az azzal kapcsolatos pereskedésekben nagy tapasztalatokkal rendelkező adószakértőnek eszembe sem jut Balogh urat és családját bármiféle visszaéléssel gyanúsítani. Elvégre ő maga is említette, hogy ő személy szerint, és az alapítvány is hány adóhatósági vizsgálaton esett már túl anélkül, hogy bármi visszásságra fény derült volna. Nyilvánvaló, tesszük hozzá már jó magunk, hogy ez a mostani cirkusz csakis a jóért eredménnyel tenni képtelen irigyek aknamunkájának következménye, nem más. Ami pedig az alapítvány vezetőjének havi 523 ezer forintos nettó juttatását illeti, idéznénk talán a téma egyik legnagyobb szakértőjét, a magyar származású pénzügyi guru Soros Györgyöt, aki szerint ha mogyoróval akarsz fizetni, akkor ne csodálkozz, hogy csak majmok jelentkeznek.
Félretéve az iróniát, értve pontosan a jogalkotó szándékát, magunk úgy gondoljuk, hogy éppen ideje volna az adórendszer eme szeletét újragondolni. Mert az odáig rendben van, hogy az állami elosztó rendszer képtelen volna minden aprócska helyi kezdeményezés támogatását véghezvinni (idén 31.132 szervezet részesült ilyen felajánlásban). Jellemzően pár tízezertől néhány százezerig terjednek az ily módon kiutalt összegek, és ez így rendjén is volna még akkor is, ha mondjuk valamelyik öregfiúk egyesület kegyes csalással baráti sörözésre (is) fordítja szerzeményét. Belefér, mondhatnánk, na de hogy több száz milliós nagyságrendben bízzunk magánkezekre kifejezetten közfeladatok ellátása céljából közpénzeket, az azért talán mégiscsak túlzás. Mert miért is kell a gyermekgyógyászat forrásai elé, működési költségek címén ilyen bevételeinek akár ötven százalékát is felélni engedett szervezeteket, személyeket szűrőként beiktatni?
Tessék meghatározni egy bizonyos nagyságrendet, tevékenységi kört, amin túl az adott szervezetnek ezeken a címeken juttatott összegek automatikusan egy állami elosztórendszerhez, netán intézményhez kerülnek. Horribile dictu: a rákos kisgyerekek részére példás szorgalommal összegyűjtött közpénzeket adják oda egyenesen a Tűzoltó Utcai Gyerekklinikának, avagy mondjuk a Heim Pál Gyerekkórháznak.
